Reviews for After the neocons

The average rating for After the neocons based on 2 reviews is 4 stars.

Review # 1 was written on 2020-08-22 00:00:00 Gerald Pigg Five pages in and I was sure I would hate America at the Crossroads: Democracy, Power, and the Neoconservative Legacy, by Francis Fukuyama. His earlier book The End Of history by title alone struck me as too silly to read. Having finished Crossroads, it is a certainty I was too hasty about Cross Roads and may need to reconsider the other. America At the Cross Roads is an effort to bring forward Neoconservative theory and prove this new approach with historical examples. His are not my politics. His book is a demonstration case that argues for the advantages of listening to input not from your own echo chamber. At the Cross Roads is in part a printing of his Castle Lectures in Yale’s Program in Ethics, Politics and Economics given in 2005. At the time of publication, he was the Benard L. Swatrz Professor of Political Economy and director of the International Development Program at the School of Advanced Studies, John Hopkins Univ. Therefore, a very high-level academic speaking before a very high-level group of scholars. Credentials aside, he has a tendency to establish context and validity by listing the names of other scholars. This works if you know who these people are. Some names I recognized, but recognition does not specify what part of that person’s thinking is being evoked in support of what part of the argument under discussion. This problem is mostly in the early chapters. He is explicit that his topic is international policy. All domestic issues he shrugs off with the exception of approval of “Broken Windows Policing” and what officers call “whack-a-mole” arrest tactics. Broken Windows has its advocates. But it is the kind of policing that gets a black man kill for the crime of selling individual cigarettes on the streets. I will later have cause to wonder about the strategies he advocates in international policy and why they have no analogue in domestic policies. Leaping ahead, the heart of the text can be drawn around Fukuyama disagreements wit the foreign policy position of the later Bush presidency that lead us into the second Iraq and satellite Afghan Wars. Much of this case is insightful. He is rudely harsh towards then Secretary of State, General Colin Powel. Here is where his politics keep him from speaking honestly. Sec Powel was coldly sacrificed before the UN. He was given equivocal intelligence and was promised it was entirely valid. When it proved to be less than he described it, as an honest man he was compromised and had to resign. What Fukuyama cannot bring himself to admit was that this administration was committed, a priori to launching a war. All policy statements and intelligence were shaped to that preselected purpose. This is not to say that there was no intelligence only that it was culled for the purpose of proving the need for immediate preemptive military action. Fukuyama makes it clear that the UN and modern history allow for justified preemptive action. It is that the rules for this particular defensive war to minimize a later war were never rigorously encoded. At bottom no WMD were found. America had presumed rights to action it would not have granted to most other nations. An agreed case for action by America as a allowed originator of such action; was that USA is a ‘City on the Hill” with a proven moral right and ability to apply force for the greater good of the region or world, in short American Exceptionalism is the case for America to be allowed to conduct preemptive war at itsown discretion. Or so the Bush administration argued and with important limits so does Fukuyama. Every time I read this, I had to wonder why China should not be allowed to make the same case for itself. They certainly feel themselves to be exceptional and backed by the superior morality of their world views. In sum, these intangible values are a matter that any country can make for itself , with or without an American ruling on that country’s suitability. Moving back from specifics as applied to the Bush Administration, Fukuyama makes a very cogent case for the real problems of nation building. Bush doctrine was bed rocked in the belief that regime change must mean replacement by a liberal free democratic government. Fukuyama is right to suggest that regime change only produces a new regime. Nation building is a long term, highly fraught process. The process must promote sufficient wealth to give people time to consider larger things. An economic Maslow's hierarchy of needs. In addition, nation building requires time and resource consuming efforts to build and protect institutions. This may involve both subversive and open efforts. The goal being to build everything from educational systems to an opposition press. International involvement may include supervision of foreign investments, be it county to county assistance programs, Non-Government Organization grants or commercial private money. Where there is money there can be corruption and minimizing may be the best that can be achieved. Planning has to accept the pre-existence of tribalism, factionalism and the history of local traditions and customs. One has to wonder if Fukuyama has analogs for promoting domestic tranquility. Despite traditional conservative rejection of international organizations, Fukuyama has a better analysis. Large international organizations like the UN are by design inefficient, but they can create instant legitimacy. The future may not be around the UN, but its replacement to create legitimacy will still have to be inefficient. NATO can be a lot more efficient, but it is also not bound to be America’s handmaiden and cannot be assumed to be will to act on demand. Ultimately the future may depend on more flexible and temporary alignments. Something between a suspect “coalition of the willing” and a reluctant NATO. To some degree America At the Cross Roads is a product of its time. America had broken Iraq and was not clear what it might mean to fix it. I doing this it had compromised its standing as a benevolent hegemon. He was still viewing America as the world’s only superpower. The rise of China as a powerful and aggressive claimant to be the sole hegemon for all of East Asia was not in his estimation. That China is following an American model, China demonstrates their only respect for American primacy. Both China and Russia are or are becoming increasing creditable in Africa and South America. Nothing in Cross Roads anticipates these developments. There is much to learn from Fukuyama. He is not nor does he desire to be an objective, apolitical analyst. He may not be in your echo chamber; he should be on your shelves.

Review # 2 was written on 2019-10-16 00:00:00 Lanna Stanley Fukuyama ebben a könyvében elmagyarázza, mi is az a neokonzervativizmus*, hogyan alakult ki, és hogy ő maga miért szakított vele. Felmerült bennem olvasás közben a kérdés, hogy miért olvasok én a neokonzervativizmusról, az USA egyik (egykori?) meghatározó eszmeáramlatáról egy olyan történelmi pillanatban, amikor az amerikai csúcspolitikát szemmel láthatóan nem eszmék, hanem egy hektikus, fura hajú milliárdos irányítja**. Továbbá: miért érdekel F. konfliktusa Bush-sal a második öbölháború miatt, amikor ez az esemény egyre inkább a múlt ködébe vész – lassan már ott tartunk, hogy könnyes nosztalgiával gondolok vissza az ifjabb Bokor Gyuri gyerekre, mint az amerikai republikánus gondolat egyik, tulajdonképpen vállalható képviselőjére. Alighanem azért, mert a második öbölháború volt az a pont (és ezt Fukuyama nagyon jól érzékeli), amikor az USA elvesztegette azt az erkölcsi tőkét, amit a hidegháború végéig felhalmozott. Nem csak arról van szó, hogy amikor tömegpusztító fegyverekre hivatkozva lerohanta Irakot, akkor tulajdonképpen az egész arab világot maga ellen fordította. Nem is csak arról, hogy miután lebontotta Szaddám államát, képtelen volt helyette életképesebbet létrehozni, így létrejött azt a hatalmi űr, ami a dzsihadista szervezeteknek kedvezett – ezzel pedig a permanens háborúnak egy olyan fokozatát hozta létre, amit egésze egyszerűen nem lehet megnyerni hagyományos reguláris hadsereggel, legyen az akármilyen high-tech. A fő probléma az, hogy az USA hagyományos szövetségeseinek ekkor lett tele a hócipője az egypólusú világrenddel, ekkor mondtak először határozottan nemet arra a „jóindulatú hegemóniára”, amire hivatkozva Bush önkényesen beavatkozott egy távoli geopolitikai régióban. Mert a „jóindulatú hegemónia” csak addig működik, amíg a felek többé-kevésbé meg vannak győződve róla, hogy a nagyhatalom erejét bölcsen, a közösség érdekeit szem előtt tartva használja fel. Konfliktusok persze már az öbölháború előtt is voltak, de ekkor még az USA hivatkozhatott arra, hogy egy egyértelműen negatív erő (a Szovjetunió) ellensúlya, és az elvárhatónál nagyobb erőfeszítést tesz azért, hogy a világ többé részét megvédje. De Bush esetében már más volt a helyzet: Bush döntései nem tűntek bölcsnek, és az sem látszott, hogy saját érdekein kívül más is befolyásolná a döntésben – ez pedig létrehozta azt a szakadást a demokratikus blokkon belül, ami máig is érzékelhető. Fukuyama azért is bírálja Busht, mert kisajátította és kifordította a neokonzervatív eszmét. A neokonzervatívok ugyanis hagyományosan szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy egy állam mechanikusan, erőből demokratizálható – ők (Fukuyamával együtt) inkább abban hisznek, hogy ezek a változások a történelmi időben fokozatosan, bizonyos intézmények létrejötte után, „természetes módon” jönnek létre. Ezzel szemben Bush fogta magát, és páros lábbal beleugrott az egészbe, a gondoknak egy egészen bámulatos spirálját indítva el. Jól összeszedett, világos okfejtésekre alapozó könyv. Még pár jól eltalált jóslat is akad benne (például hogy a terrorizmus elleni harc színtere Nyugat-Európa lesz), ha valaki igényli az ilyesmit. * Ami nem tévesztendő össze az európai konzervativizmussal. Főképp azért, mert az európai konzervativizmus jórészt nem elválasztható a nemzetben és etnikumban való gondolkodástól – ami viszont értelemszerűen Amerikában sosem lehetett meghatározó tényező. Ami ezt a világnak azon a felén pótolja, az a Függetlenségi Nyilatkozat felsőbbrendűségébe vetett hit, ami gyakran elképesztő erkölcsi magabiztossággal párosul, és azzal az őszinte hittel, hogy a világ akkor tenné magával a legjobbat, ha hallgatna a bölcs és tiszta Egyesült Államokra. ** Merthogy az nem eszme, hogy „Make America Great Again”. Hiszen MILYEN a „Nagy Amerika”? Ha tényleg azt akarnák, hogy Amerika nagy legyen, akkor a legegyszerűbb volna azt a tervezett kerítést Mexikó túlsó határára emelni – és hopp, Amerika máris nagyobb lenne egy mexikónyival. És ez egy csapásra megoldaná az illegális bevándorlás problémáját is.