The Lonergan reader Book

Fukuyama ebben a könyvében elmagyarázza, mi is az a neokonzervativizmus*, hogyan alakult ki, és hogy ő maga miért szakított vele. Felmerült bennem olvasás közben a kérdés, hogy miért olvasok én a neokonzervativizmusról, az USA egyik (egykori?) meghatározó eszmeáramlatáról egy olyan történelmi pillanatban, amikor az amerikai csúcspolitikát szemmel láthatóan nem eszmék, hanem egy hektikus, fura hajú milliárdos irányítja**. Továbbá: miért érdekel F. konfliktusa Bush-sal a második öbölháború miatt, amikor ez az esemény egyre inkább a múlt ködébe vész – lassan már ott tartunk, hogy könnyes nosztalgiával gondolok vissza az ifjabb Bokor Gyuri gyerekre, mint az amerikai republikánus gondolat egyik, tulajdonképpen vállalható képviselőjére.

Alighanem azért, mert a második öbölháború volt az a pont (és ezt Fukuyama nagyon jól érzékeli), amikor az USA elvesztegette azt az erkölcsi tőkét, amit a hidegháború végéig felhalmozott. Nem csak arról van szó, hogy amikor tömegpusztító fegyverekre hivatkozva lerohanta Irakot, akkor tulajdonképpen az egész arab világot maga ellen fordította. Nem is csak arról, hogy miután lebontotta Szaddám államát, képtelen volt helyette életképesebbet létrehozni, így létrejött azt a hatalmi űr, ami a dzsihadista szervezeteknek kedvezett – ezzel pedig a permanens háborúnak egy olyan fokozatát hozta létre, amit egésze egyszerűen nem lehet megnyerni hagyományos reguláris hadsereggel, legyen az akármilyen high-tech. A fő probléma az, hogy az USA hagyományos szövetségeseinek ekkor lett tele a hócipője az egypólusú világrenddel, ekkor mondtak először határozottan nemet arra a „jóindulatú hegemóniára”, amire hivatkozva Bush önkényesen beavatkozott egy távoli geopolitikai régióban. Mert a „jóindulatú hegemónia” csak addig működik, amíg a felek többé-kevésbé meg vannak győződve róla, hogy a nagyhatalom erejét bölcsen, a közösség érdekeit szem előtt tartva használja fel. Konfliktusok persze már az öbölháború előtt is voltak, de ekkor még az USA hivatkozhatott arra, hogy egy egyértelműen negatív erő (a Szovjetunió) ellensúlya, és az elvárhatónál nagyobb erőfeszítést tesz azért, hogy a világ többé részét megvédje. De Bush esetében már más volt a helyzet: Bush döntései nem tűntek bölcsnek, és az sem látszott, hogy saját érdekein kívül más is befolyásolná a döntésben – ez pedig létrehozta azt a szakadást a demokratikus blokkon belül, ami máig is érzékelhető.

Fukuyama azért is bírálja Busht, mert kisajátította és kifordította a neokonzervatív eszmét. A neokonzervatívok ugyanis hagyományosan szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy egy állam mechanikusan, erőből demokratizálható – ők (Fukuyamával együtt) inkább abban hisznek, hogy ezek a változások a történelmi időben fokozatosan, bizonyos intézmények létrejötte után, „természetes módon” jönnek létre. Ezzel szemben Bush fogta magát, és páros lábbal beleugrott az egészbe, a gondoknak egy egészen bámulatos spirálját indítva el.

Jól összeszedett, világos okfejtésekre alapozó könyv. Még pár jól eltalált jóslat is akad benne (például hogy a terrorizmus elleni harc színtere Nyugat-Európa lesz), ha valaki igényli az ilyesmit.

* Ami nem tévesztendő össze az európai konzervativizmussal. Főképp azért, mert az európai konzervativizmus jórészt nem elválasztható a nemzetben és etnikumban való gondolkodástól – ami viszont értelemszerűen Amerikában sosem lehetett meghatározó tényező. Ami ezt a világnak azon a felén pótolja, az a Függetlenségi Nyilatkozat felsőbbrendűségébe vetett hit, ami gyakran elképesztő erkölcsi magabiztossággal párosul, és azzal az őszinte hittel, hogy a világ akkor tenné magával a legjobbat, ha hallgatna a bölcs és tiszta Egyesült Államokra.
** Merthogy az nem eszme, hogy „Make America Great Again”. Hiszen MILYEN a „Nagy Amerika”? Ha tényleg azt akarnák, hogy Amerika nagy legyen, akkor a legegyszerűbb volna azt a tervezett kerítést Mexikó túlsó határára emelni – és hopp, Amerika máris nagyobb lenne egy mexikónyival. És ez egy csapásra megoldaná az illegális bevándorlás problémáját is.