Appeal to Arms: A Military History of the American Revolution Book

E könyvet forgatva sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy ugyan miért is olvasok én Balzacot? (Azon túl, hogy Emma lányom választotta ki a három elé tett francia szerző közül, azzal az indoklással, hogy „selymes a tapintása”. Köszönöm neked, Világirodalom Remekei-sorozat, a selymes borítókat!) Merthogy mit is csinál Balzac? Egyrészt ha meglát egy szépasszonyt, egy koldust, egy biciklis futárt vagy akár egy utcát, rögtön elkezdi meghatározni, mégpedig nemritkán 3-5 oldalas kacskaringós leírások segítségével. Ez persze érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Balzac igazából nem regényeket írt, hanem típusokat gyűjtött, és ha eszébe jutott egy ilyen típus, akkor gyorsan definiálta, hogy aztán gombostűre tűzve besorolhassa (mint egy bogarat) a közel százezer korábban definiált típust tartalmazó gyűjteményébe. Másfelől Balzac még előszeretettel eszmefuttat is, ő a hosszú távú eszmefuttatás örökös bajnoka, aki (saját és olvasói) orrvérzésig képes taglalni a Restauráció-korabeli Franciaország politikai- és társadalmi viszonyait, mégpedig okosan, ugyanakkor bájosan időszerűtlenül, és a cselekmény szempontjából alapvetően irrelevánsan is. Ja igen, a cselekmény. Merthogy egy idő után azért írónknak eszébe jut, hogy cselekmény is van a világon*, és akkor robbanásszerűen beleteker a dolgokba. Ilyenkor elképesztő, hihetetlen, irreális eseményekkel csapja hókon az olvasót, például ezzel a Tizenhármak nevű titokzatos (szabadkőműves-jezsuita?) szervezettel**, akik elképesztő okkult erejükkel úgy uralják a tömegeket, hogy azok ezt észre sem veszik, és olyan dolgokat akarnak véghezvinni… hát, itt megakadtam kicsit, mert fogalmam sincs, mit akarnak véghezvinni. Talán azt akarják véghezvinni, hogy minél okkultabbnak és titokzatosabbnak látsszanak – no, ez bejött. Néha pedig bedob a regénybe valami elképesztően nagystílű, lovagias gonosz géniuszt is (e csoport vezetőjét), aki egyfelől HAJON ÁT FELSZÍVÓDÓ méreggel gyilkolja meg ellenfeleit, másfelől meg: ha szeret valakit, akkor meghalni is képes érte. És van romantika is, ami nagyjából abból áll, hogy két nemes, tiszta lélek a szó szoros értelmében ideglázban*** hemperegve biztosítja egymást szerelméről („Te olyan jó vagy! Nem vagyok méltó hozzád!” „Nem, én nem vagyok méltó hozzád, mert te vagy a jó!” „Nem, nem, én olyan rossz vagyok, legalábbis hozzád képest, aki jó, tehát nem lehetek méltó hozzád,ilyet viccből se mondj…” etc., etc.), amit valamiért nem képesek normális párkapcsolati szinten (bonbon, virág, járás, szex, házasság, stb.) kiélni. No, hát ezek vannak. Megmondom őszintén – gyakran iszonytatóan idegtépő. És mégis – van benne valami zsenialitás, és valami izgató elavultság is, mert igen, kifejezetten izgató, hogy Balzac mennyire másképp képzelte el az irodalmat, mint a XX-XXI. század. Az biztos, hogy manapság már senki nem ír úgy, mint ő. Ami nem biztos, az az, hogy ez kár.

Korrekció: olvastam én már Balzacot, mégpedig jó Balzacokat. Alapvetően (bár ez most se a pontozásból, sem az értékelésből nem látszik) szeretem az öreget. Mintha ez a könyv olyan sűrűségi fokon tartalmazná az író összes engem irritáló jellemzőjét, hogy azt már tényleg nem tudom tolerálni. De sebaj, most elolvastam egy Balzacot. Legközelebb meg elolvasok egy Jobbzacot. (Ehm-ehm.)

* Kivéve a középső kisregényben (Langeais hercegnő). Ott teljesen mellőzi a cselekményt – mert azt a szerelmi „húzd meg – ereszd el”-t, ami a szöveg gerincét képezi, nem vagyok hajlandó cselekménynek csúfolni.
** Elméletileg ez a titokzatos Tizenhármak szövetsége a közös szál a három kisregényben. (Elméletileg = gyakorlatilag nem.)
*** Biztos észrevettétek, hogy a korszak európai és orosz irodalmában milyen gyakran kapnak ideglázat (vagy valami hasonlót) a szereplők, ha valami trauma éri őket – elhagyja vagy megsérti őket valaki, erre ágynak esnek, oszt jóéjszakát, gyakran meg is halnak. Szívesen olvasnék valamit arról, hogy vajon ez a rejtélyes kór 1.) valami korabeli stresszbetegség 2.) eufemizmus az öngyilkosságra – hisz az egyházak valószínűleg nem nézték volna jó szemmel, hogy egyes szereplők egyszerre öngyilkosok ÉS közben pozitív figurák 3.) egyszerű lustaság, és azt jelzi, hogy az írónak nem volt kedve kidolgozni valami korrekt halálesetet (ablakból lepottyanó tízliteres befőttesüveg, lepra, kobratámadás, konnektorba nyúlás), de szerette volna drámaian lezárni a cselekményt.